„…Sok mindent elfelejtettem már, de ma is élesen él bennem a kép, amikor otthonunk kerti kapujától a teherautóig, a 20 méternyi úton elszántan cipekedve, a rajtam röhögő ÁVH-s legények között mentettem a Madonnát. Csoda, hogy nem ütötték ki a kezemből. A Borsós-tanyán kötöttünk ki. Onnan kezdve végigkísérte az életemet.”
A Hortobágyi Madonna története nem legenda. Annál több, átélt valóság. Szelíd komolyságú finom arca nyugodt harmóniát sugároz. Néha mintha mosolyogna is, karjában gyermeke lágyan simul hozzá. Úgy néznek reánk mindketten, hogy szívünkbe nyugalom lopózik.
Biztató tekintetük néhány nemzedéken keresztül egy magyar polgári család csendes otthonának volt megszokott dísze, míg egyszer betört vadul e csendbe a történelem kíméletlen vihara.
W. Balassa Zsuzsát családjával együtt Miskolcról telepítették ki Hortobágyra, a Borsós-tanyára. Zsuzsa alig töltötte be a 18. életévét, frissen érettségizett álmodozó lány volt. Éva nővére 20, édesanyja 50, édesapja 60 éves volt akkor. Ők már egyszer megtapasztalták a hontalanságot, amikor édesapját mint csapattisztet velük együtt Németországba vezényelték 1944-ben. 1952-ben újra rájuk tört a félelem. Akkor éjjel még nem tudták, hogy hamarosan egy hortobágyi tyúkól lesz az új otthonuk. Akkor éjjel Miskolcon, a rémület éjszakáján a kitörölhetetlen keserűség, a befészkelt rémület, a kitaszítottság örök tanyát vert több száz család lelkében. Fél óra a megrémüléshez elég, de nem egy élet összeszedéséhez, batyuba kötéséhez.
„Mit vihettünk volna fél óra alatt – emlékezik vissza Balassa Zsuzsa. – Ott kellett hagynunk mindent. Anyukám kevés ruhaneműt szedett össze. Álmodozó lány voltam, a számomra legszükségesebb tárgyakat vittem magammal: a szótáraimat, a lemezeimet, a gramofonomat, és lekaptam egy nagy, 100 cm x 70 cm-es képet a falról. A Madonna című Murillo olajnyomatnak nincs művészettörténeti értéke, de nagyon kedves emlék volt. Sok mindent elfelejtettem már, de ma is élesen él bennem a kép, amikor otthonunk kerti kapujától a teherautóig, a 20 méternyi úton elszántan cipekedve, a rajtam röhögő ÁVH-s legények között mentettem a Madonnát. Csoda, hogy nem ütötték ki a kezemből. A Borsós-tanyán kötöttünk ki. Bezsúfoltak bennünket a nagyhodályba, ahol a mai Madárkórház és Múzeum működik, az életterünk az ágyunk volt és az alatta lévő hely. Nem volt könnyű megőrizni ezt a nagy képet, de mindannyiunknak vigasztalást jelentett az a harmónia, amit a kép sugárzott. Derűjéből merítettük erőnket, a maradék reményünket. Attól kezdve végigkísérte az életemet. A kitelepítés óta számunkra csak a Hortobágyi Madonna címet viseli.”
„Első tömegszállásunkon a háromszáz fős nagyhodályban (a mai Madárkórház épülete) alig lehetett a képet megőrizni.”
„A tyúkól a második szállásunk volt, négy hónap után, novemberben elköltöztettek bennünket a hodályból a Hotel Hortobágy akkori épületébe és a mellette lévő cselédházakba, disznóólba, tyúkólba – említi mosolyogva ezt a fordulatot W. Balassa Zsuzsa. – Nagyon szerencsések voltunk, mert a mi családunk a tyúkólat kapta, amely alacsony lévén melegebb volt, nem beszélve a méretéről, így csak a mi családunk fért el benne. A két emeletes vaságy mellett állt a varrógép, rajta egy petróleumfőző és felette a Madonna. Ez volt a mi „mennyországunk”. A képkeret alján fekete folt árulkodik a kukoricakása főzése közben a petroforról felszállt füstről. A nagyteremben továbbra is 80–90 személyt zsúfoltak össze, a kisebb házakban pedig 3–4 család is ellakott. Ezer fős táborunkban három katolikus pap is sorstársunk volt, akik titokban szentmisét mutattak be, vigyázva, nehogy észrevegyék az őrök. Ki kellett bírnunk a perzselő nyár után a feneketlen sarat és a belénk fészkelődő reménytelenséget, hogy innen nincs szabadulás.”
Az olajnyomat másolat jelképesen, az 1950-tól 53-ig tartó Rákosi-diktatúra idején a hortobágyi tanyákon kialakított 12 szigorú, fegyveres őrizet alatt álló zárt táborba internált több ezer család egyedüli reményét, az Istenbe vetett hitét fejezte ki.
„Közeledett a karácsony. Megkaptuk a hazai csomagokat, a havi egyszeri életmentő utánpótlást. Ezúttal fenyőgallyakat is találtunk a gyógyszerek, élelmiszerek mellett. Aztán futótűzként terjedt a hír, hogy a rendőrség engedélyezte az éjféli mise megtartását a nagyhodályban. Elszállt a reménytelenség, a több száz család csomagjából előkerült fenyőgallyak ünnepi oltárt varázsoltak a Madonna köré. A féléves rémálom után 1952. december 24-én felcsendült a Mennyből az angyal…, a Dicsőség ¬mennyben az Istenek, békesség földön az embernek… Nem tudtuk már, hogy a könny kinek szól: örömünkben a kis Jézusnak, vagy a bánat, a kitaszítottság szorítja torkunkat, csak patakzott min¬denki szeméből… A bennünket őrző rendőr egy darabig őrt állt az ajtóban, aztán már nem láttuk. Mert mire vigyázott volna? A könnyeinkre, az összetörtségünkre, a fájdalomra, amit felszakított lelkünkből a Mennyből az angyal?”
„1953. szeptemberében szabadultunk. A Madonna vándorolt velünk albérletből albérletbe, falusi konyhából városi mosókonyhába. Miskolcra nem mehettünk már vissza. A kép ma is itt van a szobám falán, ő sem felejti el a hortobágyi tyúkólat, a nagyhodályt.
És utolsó állomása a hortobágyi templom lesz, hogy segítsen, emlékeztessen és feloldozzon a keserűség, a fájdalom alól.”
2005. adventjén W. Balassa Zsuzsa ünnepélyes keretek között a Hortobágyon épülő ökumenikus templomnak adományozta Murillo: „Anya gyermekével (a Hortobágyra internált családoknak csak „Hortobágyi Madonna” volt) című olajnyomat másolatát, amellyel emléket állít sorstársainak. A kép visszakerült arra a vidékre, ahol 53 évvel ezelőtt az embertelen körülmények között fogva tartott több ezer számára nyújtotta a vigasztalást.