Az 1950-ben megindult tömeges megtorlások egyik eszköze a kitelepítés volt. Ma több, mint 70 éve, hogy sok ezer család durva dörömbölésre ébredt fel a hajnali órákban. Az ÁVH, a helyi rendőrség kíséretében, a riadt, mit sem sejtő családokat, gyerekestől, nagyszülőstől a helyi vasútállomásra hajtotta, ahol marhavagonokba toloncolták az áldozatokat. Senki sem ismerte, sem az erőszakos akció valódi okát, sem az utazás célját. Első indokolása ennek az embertelen folyamatnak az volt, hogy a várható háborús konfliktus esetén az ellenséggel, majd feltehetően, szimpatizáló elemeket időben el kell távolítani. Az áldozatok kiválasztásánál azonban a lakóság megfélemlítése volt a tulajdonképpeni cél. Mindez sokszor a kommunisták személyes bosszúját is szolgálta. Miután a deportáltak teljes vagyonát, minden ingóságát, házát, gazdaságát és ennek felszerelését is elkobozták, ennek haszonélvezői a helyi párt- és rendőrségi tisztségviselők lettek. A kiraboltakat osztályellenségnek, az akkori szovjet szóhasználat szerint kuláknak, azaz a falusi népet kiszipolyozó ellenségének kiáltották ki, akiknél a vagyonelkobzás „történelmi igazságtétel” volt. Sokan – nem minden ok nélkül – Szibériát emlegették, de a vonat a hortobágyi pusztában megállt. A sokszor megénekelt romantikus puszta ezrek poklává változott. Több részletben, mintegy 10 ezer ártatlan embert zsúfoltak 12 kényszermunkatáborba. A megpróbáltatás a kevésbé szerencséseknek három és fél évig tartott. Az elkobzott, kisajátított vagyonnal – mind a mai napig – soha senki nem számolt el, az áldozatok kárpótlása nem történt meg
A táborokat és a kitelepítéseket az 1953 nyarán meghirdetett amnesztia szüntette meg. Jellemző az akkori politikai viszonyokra, hogy a közkegyelem közel 800 ezer embert érintett. E szerint az ország lakosainak mintegy 10 %-a állt büntetés alatt, ami a felnőtt társadalom több mint a harmadát jelentette! A táborélet lehangolóan borzalmas részleteiről, majd a szabadulás utáni reménytelen helyzetről a még élő sorstársaink írtak megrázó beszámolókat.