A XX század két világháborút ért meg, és két olyan eszme által működtetett társadalmat, ami embertelen, gonosz események szülője lett. Az egyik a fasizmus a másik a kommunizmus volt. Itt most a kommunizmus eszméi alatt elkövetett törvénytelenségek okozta sok ezer ember fájdalmára megaláztatására emlékezünk Baranyainé Borsos Piroska emlékei felidézésével.
A XX század sötét fejezetei között számos olyan akad, amely nemcsak önmagában fájdalmas, hanem amiatt is, hogy tartósan kiesni látszik a közösségi emlékezetből. Van olyan sok családot ért esemény, amelyről nem beszéltek még a gyermekeiknek sem a szülők, magukba zárva hordák évtizedeken keresztül. Ilyen Piroska családjának a története is.
Magyarország 1944-45-re megszállt, szuverenitását elvesztett állammá vált és a Szovjetunió érdekszférájába került. A kommunista hatalomátvétel 1949 nyarára befejeződött, megkezdődött a szocializmus hagyományok nélküli építése. Az „ötvenes évek” a „sztálinistarákosista” diktatúra évtizedekig az elhallgatott bűnök története volt, miközben szocialista humanizmusról, társadalmi igazságosságról szólt a hivatalos propaganda.
1950. január 18-án létrehozzák a déli és nyugati 15 km-es határsávot, mert megromlott a kapcsolat Jugoszláviával (Titóval). Internáló táborokat hoznak létre megyei jogú városokban és sok más helyen is. Kevéssé ismerik az emberek a deportálás intézményét.
Családdal, ítélet nélkül, rendészeti határozattal történő kitiltást két formában hajtottak végre.
- Rendőri őrizet alatt álló, zárt kényszermunka táborokat hoztak létre, ahova kb. 2500 családot, közel tízezer embert hurcoltak el, akikre un. K (különleges) őrsökben szolgáló rendőrök vigyáztak.
- Rendőri felügyelet mellett, többnyire un. „kulák” családokhoz különböző falvakba költöztették az 1951 nyarán főleg Budapestről kitiltott családokat. (5182 családot, 13670 embert).
12 kényszermunka tábort hoztak létre a Hortobágy, Nagykunság é a Hajdúság területén. A deportálások ezekbe a táborokba 1950. június 23-án éjszak 2 óra körül kezdődtek és a déli határsáv településein lakókat érintették. Az addig békésen élő, becsülettel dolgozó embereket kiemelték a lakóhelyükről „a faluban való tartózkodásuk aggályossá vált” indoklással. Marhavagonokba zárták őket és a vonatok megindultak velük az ismeretlenbe. Néhány óra alatt elveszítették több nemzedék szorgos munkájával megszerzett kis vagyonukat és a tragédia, ami velük történt megindította sok-sok Dráva menti (Ormánsági) falu visszafordíthatatlan pusztulását.
A táborok keletezésének időpontjai:
1950: Lenin tanya, Árkus, Borzas-Mihályhalma, Tiszaszentimre, Kócspuszta, Kormópuszta, Kónya
1951: Tedej, Elep, Ebes
1952: Lászlómajor, Borsós
Békeidőben családokat csecsemőtől a haldokló aggastyánig zártak táborokba. A legelemibb életfeltételek sem várták a szerencsétleneket WC, ivóvíz, tisztálkodási lehetőség, étkezés, szállásuk birkahodályok, ólak barakk voltak. A deportálásra bírói határozat, bírósági eljárás nélkül került sor. Irataikat megsemmisítették, nem voltak nyilvántartva, társadalmon kívüliek lettek.
Végrehajtók az államvédelmi és rendőri szervek voltak, amelyek a kitiltásokat a fennálló és hivatkozott törvények megsértésével hajtották végre. A XX század közepén, az 50-es évek elején, az országot romlásba vezető Rákosi korszakban történtek Baranyainé Piroska által felidézett események.
1928. szeptember 15-én Püspökladányban született, 21 évesen férjhez ment, 1950 decemberében fia született. A saját és férje szülei is földművesek voltak. Az apósáék házában az egyik szobában lakott a kis család. 1952- ben már nem a saját jó minőségű földjükön dolgoztak, elvették tőlük és rossz minőségű földet adtak helyette. Kötelezték őket többek között gyapot termesztésére is, de megtiltották, hogy a faluban lakó másik két fiuk segítsen a munkában.
1951. június 29-én sötét este rendőrök jelentek meg a házuknál, Piroska, a csecsemő fia, az anyósa és a szomszéd faluból aznap érkezett rokonlátogató vendég voltak otthon, a férfiak még dolgoztak a földeken. Felszólították őket, hogy el kell hagyni a falut. Semmilyen iratot nem mutattak nekik, nem mondták, hogy miért történik ez velük. A felszólítást nem is értették, fel sem tudták fogni, ahogy telt az idő hazaérkeztek a férfiak is. Megismételték, hogy el kell hagyni a falut, de ne vigyenek magukkal semmit, mert ugyanilyen házat fognak kapni ott, ahova viszik őket. A hét hónapos kicsinek néhány holmiját egy kéznél lévő teknőbe rakták és az udvaron álló teherautóra tették, feltettek az autóra még egy kerékpárt és a férjével meg a kicsivel ők is felszálltak. Elindult velük az udvarról a teherautó, semmit nem vittek magukkal, egyszál nyári ruhában, váltóruha nélkül, a férje abban a szandálban, amiben megjött a munkából, ennivaló, ágynemű, vagyis minden nélkül vitték el őket. A falu szélén megállt a teherautó, és várakoztak. Egymás után érkeztek más Püspökladányi családokkal az autók.
Meghozták az apósáékat is, ők hoztak több ruhaneműt, ágyneműt az ő számukra is. A rokont, aki náluk volt elengedték bár megfenyegették, hogy ne beszéljen arról senkinek, amit látott, azonnal utazzon haza. Ennek ellenére elment Piroska egyik sógorához és elmondta nekik, hogy nagy baj történt a családban. Így értesültek a rokonok a családot ért tragédiáról.
Az egymással való beszélgetést is megtiltották mégis tudomásukra jutott, hogy aznap több férfit vittek el a faluból, később kiderült, hogy Recskre vitték őket. Megindultak a teherautók és a Lenin tanya kényszermunka táborba hurcolták őket, ahol a cikk írója már akkor két éve raboskodott, velük, 25 fővel szaporodott 410-re nőtt a táborban lévők létszáma.
Hajnalban mikor megérkeztek bezsúfolták őket a táborban lévők által épített vályogház egyik szobájába, ahol már lakott egy család, velük együtt 20-an lettek. Ezeknek a vályogból épített szobáknak a mérete nagyon kicsi volt, földpadlósok voltak nem volt mennyezetük. Hulladék deszkából ágyat készítettek számukra, a kicsinek is készítettek fekhelyet, deszkalap négy sarkán hosszabbra hagyták az ágy lábait, az aratógép mellől szereztek madzagot, amiből Piroska hálót készített, ez lett a kiságy oldala. Megkezdődött a tábori életük, a reggeltől estig tartó munka, ami nem volt szokatlan a számukra, mert addigi életükben is dolgoztak, a paraszti munkavégzés sem volt ismeretlen.
A gyakori rendőri zaklatások nehezítették az ő életüket is, az éjszakai sorakozók, névsorolvasások, a büntetésből megvont csomagok, levelek visszatartása, nagyon csekély kereset. Hidegben nem volt mivel fűteni, a tábor területén járhatatlan nagy sár keserítette az életüket.
A hat éven aluli gyerekeket a Belügyminisztériumtól kapott engedéllyel és a Megyei Rendőrkapitányság pecsétjével ellátott irat beszerzésének a birtokában kiadták a táborból. 1952-ben Piroska szülei kivitték a táborból a 15 hónapos kisfiút, mivel nem volt látogatási engedélyük nem beszélhettek egymással, Sándor nevű fiúkat a rendőrök adták át a nagyszülőknek. Piroska ekkor már várandós volt második gyermekével.
1952. augusztus 31-én megindult a szülés, a férjét nem engedték vele, rendőr vitte be a Hajdúnánási szülőotthonba, ahol az orvosnak azt mondta nem fogadhat látogatót, senkivel nem beszélhet, mert rablógyilkost hozott be. László nevű fia itt született, a rendőr az apának azt mondta, hogy lánya született. Az orvos értesítette Piroska szüleit, akik meglátogatták, a szülés után egy hónapig ott tartották az szülőotthonban. Az orvosi humánumot, együttérzést sokan megtapasztalhattuk betegségünkben.
Volt a táborban három kicsi szoba ahol a csecsemős családok laktak, egy szobában két, három család. Piroskáék is ide költöztek mikor visszajött a táborba.
Kevéssel ezután munkába kellett állnia, teheneket gondoztak és fejtek a férjével. Volt egy kis bögréje, amit az istálló ablakában tartott, abban munka után tejet vitt titokban „haza” más gyermekének is juttatott belőle.
Eltelt egy év, a tábor többi lakójának már kettő, de a szabadulás nem akart eljönni, a remény élt bennünk, hogy egyszer csak vége lesz. El nem tudtuk képzelni, hogy négy és fél négyzetméteren tudnak életteret létesíteni maguknak családok, étkezni, mosakodni, aludni éveken át.
A Baranyai család 1953.szeptember hónapban szabadult, visszamentek Püspökladányba, Piroska szüleihez költöztek, mert a házukban két család lakott (Piroska úgy tudja, hogy a két családfő párttitkár volt, egyikük a faluban). Valaki megsúgta nekik, hogy a házukat nem államosították, ekkor hazaköltöztek, a kamrát tudták elfoglalni ott laktak a férje szüleivel együtt. Végignézték, ahogy feltüzelték a lakás ablakdeszkáit, berendezését. Később az istállóban rekesztettek el egy szobát maguknak, a szülők tovább is a kamrában maradtak.
1956-ban Kabára költöztek a nagybátyjukhoz, 1981-ig laktak ott, majd Debrecenbe költöztek. Gyermekeiket felnevelték a nagyobb gyermekük fiúi szeretettel ragaszkodott a nagyszüleihez, így nyilvánult meg az, hogy kicsi gyerekként elszakadt a szüleitől, nagyszülői szeretetben nevelkedett.
Piroskának két unokája és négy dédunokája van. A református szeretetotthonban él már évek óta nyugalomban és békességben. A múltat elfelejteni nem lehet, a megélt borzalmakat az emlékezetből kitörölni nem lehet. A Lenin tanya helyét egy nagy gránit kővel jelöltük meg a szabadulásunk 50 éves évfordulóján.
A kőre a következő szöveget írtuk: Ez az út vezetett az 1,5 km-re lévő Lenin-tanyának nevezett kényszermunkatáborba, ahova 1950. június 23. és 1953. október 31. között 175 családot, 630 embert, csecsemőt, gyermeket, felnőttet és aggastyánt hurcoltak el bírósági ítélet nélkül örökös rabságba.
Megemlékezésül az utókor számára állították az elhurcolást túlélő, volt táborlakók.
2003.szeptember 14.