Lecsapott a párt vörös ökle
A Lászlómajorban kialakított kényszermunkatábor története szorosan összefügg a tiszaszentimrei 9-es tábor történetével. Ezért a képen látható emléktábla is közösen örökíti meg mindkét tábor nevét. Tiszaszentimrére a meglévő 349 főhöz 1952. május 31-én 381 új főt hoztak. Az új deportáltakat az ÁVH szombathelyi osztálya telepítette át a nyugati határövezetből. Az ÁVH nem értesítette előre sem a Belügyminisztériumot, sem a megyei kapitányságot az elhurcoltak érkezéséről, s így épületeket az elhelyezésükre nem tudtak biztosítani. Ideiglenesen a gazdaság által a rendelkezésükre bocsátott sátrakban lettek elhelyezve.
A rendőri szervek és a Hortobágyi Tröszt végül olyan megoldást talált a Vas megyéből elhurcolt 381 fő elhelyezésére, hogy egy közeli kisebb majorságban, Lászlótanyán el tudott helyezni 279 főt istállókban, a maradék 102 fővel pedig tovább zsúfolták a már meglevő tiszaszentimrei tábort. Így létesült utolsóelőttiként Lászlómajor tábora, majd rá néhány hétre utolsóként a borsósi tábor 1952. június 25-én.
Az összlétszámot tekintve Lászlómajor a két legkisebb tábor egyike: az 1950. június 23-án létesített Kormópuszta tábora és Lászlómajor azok, amelyeknél nem éri el a tábor létszám a 300 főt, míg a többi tábor átlagos létszáma 500-1000 fő között mozgott. Lászlómajor őrsparancsnokát a tiszaszentimrei tábor őrséből választották ki, a visszaemlékezők szerint ó az egyik legnegatívabb tagja a „K” őrsök személyzetének.
A tábor felszámolása, az új élet elkezdése a családok számára – kitiltva a határsávhoz közeli falvakból – azonos BM-forgatókönyv szerint történt, mint sorstársaiknál.
Saád József visszaemlékezése