Veletek fogjuk megzsírozni a földet!
Az első elhurcoltak 341 főnyi csoportja 1950. június 25-én érkezett Zalából. Nem voltak felkészülve a fogadásukra, az első éjszakát a többség a szabad ég alatt töltötte. Két juhakolban – az 50 cm vastagságú trágyaréteg kibányászása után – a földre terített alom volt a közel száz család szálláshelye a 33-as út és a nagyiványi bekötőút találkozásánál fekvő Lovassy-tanyán. A tél beállta előtt költöznie kellett a tábornak a mintegy 6 kilométerre fekvő Piroska-tanyára. Itt már priccseken feküdtek az emberek, konyhát is kialakítottak, de a munkába járás távolsága megkétszereződött.
Két év alatt alig változott a létszám, míg 1952. június 19-én 52 nagykanizsai és közel 40 környékbeli családot hoztak, de már nem ide, hanem a Jusztus-tanyára, ahová a régi rabokat is „költöztették”.
Már az első évben Tiszaigaron alakítottak ki egy altábort, ahová főleg a jó munkaerőnek számító gyermektelen családok kerültek, mintegy 70 fő. Az időszakos foglalkozási gondokat úgy oldották meg, hogy rövidebb- hosszabb időre más állami gazdaságoknak (szétszakítva az egyes családokat) adtak „kölcsön” munkaerőt.
A tábor 1953 októberében történt végleges feloszlatása előtt a Belügyminisztériumnak adott létszámjelentés szerint összesen 625 fő volt a létszám. Időközi létszám változást jelentettek a meghaltak, a hazaengedett gyerekek és öregek, valamint a Duna-Tisza közéről elhurcolt néhány család.
Ez a tábor a Szolnok megyei Rendőrfőkapitánysághoz tartozott, az elhurcoltak őrzését az ún. K- őrs végezte 6-10 körüli rendőri létszámmal. Mind őrzési, mind ellátási szempontból az egyik legszigorúbb, kegyetlenségekkel tarkított tábor volt a négy Szolnok- és nyolc Hajdú megyei kényszermunkatábor között.
A tábor „önellátó” volt, az ellátsáról (beleértve a konyhát is) magának kellett gondoskodnia, az Állami Gazdaság némi segítségével. A bevásárláshoz lovas fogatot, a fűtéshez minimális mennyiségű szalmái biztosítottak. A napi 23 dkg- os kenyéradag mulatja azt, hogy még a jegyrendszerhez képest is éheztették a családokat. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy a tábor 40 hónapos fennállása alatt a zártság alig enyhült, látogatót, csomagot az emberek rövid néhány hetes időszaktól eltekintve nem fogadhattak, nem kaphattak. A Piroska táborhely több mint 20 km-re, a Jusztus 14 km-re volt Tiszafüredtől, míg a munkahelyekre átlagosan napi 15 km-t kellett gyalogolni, természetesen a munkaidőn túl.
Rendszeresek voltak a testi fenyítések, megalázó atrocitások, minimális egészségügyi ellátás mellett nem biztosították az iskoláskorúak oktatási feltételeit. A 40 hónap alatt alig 4 hónapot jártak iskolába összesen a gyermekek. Az időszak alatt egy rendőr öngyilkos lett, három másikat súlyos börtönbüntetésre ítéltek a rabokkal való elnézőbb kapcsolat miatt.
A tábor feloszlatása után senki sem térhetett vissza elhurcolásának helyére, ingó és ingatlan vagyonának visszaszerzésére nem tarthatott igényt. Valóságos kártérítés helyett csak részleges kárpótlást nyújtott a kormányzat. Az emberiség elleni bűntettnek minősülő elhurcolásért senkit felelősségre nem vontak, nem büntettek meg sem az elrendelők, sem pedig a végrehajtók közül. A magyar nép ily módon meghurcolt gyermekeiből már csak alig páran vannak életben…
Takács János visszaemlékezése
