A kormópusztai zárt táborra emlékeztető, a sziklahalomból méltóságteljesen kiemelkedő fakeresztet nem véletlenül találjuk Tiszagyenda község római katolikus templomának az udvarán. Elsősorban azért került ide, mivel az innen 5-6 km-re lévő egykori tábor épületeiből ma már semmi sem található meg. Másodsorban azért, mert a kormópusztai tábor elhunyt lakóit Tiszagyendán temették el.
Ezekről a temetésekről drámai sorokban számol be dr. Saád József egykori sorstárs a Magyar Nemzetben írt cikkében 1989. október 14-én:
„Az egészségügyi ellátás két éven át egy internált orvostanhallgatóra hárult, aki amennyire tudta, védte a betegek, sérültek érdekeit a rendőri kíméletlenséggel szemben. Eltávozása után az egészségügyi kérdések eldöntése kizárólag a rendőrök megítélésén múlott. A halottakat éjjel hántolták el a tiszagyendai temetőben. A koporsókat az internáltak ácsolták, a sír megásására napközben kisérték át a hozzátartozókat Tiszagyendára. A falubeliek így megtudták, hogy temetés készül, s a halottat pappal és égő gyertyával várták a falu határában.
A „kormói temetés” csakhamar esemény lett Tiszagyendán: alkalom az együttérzés és az együvé tartozás kifejezésére. Szolidaritásuknak a környékbeliek másutt és más alkalmakkor is számos jelét adták.”
Ugyanebben a táborban történt az a rendkívüli eset is, hogy végső elkeseredésükben a táborlakók sztrájkba léptek.
így ír erről a Magyar Nemzetbeli cikkben a folytatás:
„A berendezkedés minden kínja ellenére az első félév a labor „jó időszakaként” él az emlékezetben. Ezt követően viszont rendszeressé vált a testi fenyítés, a nők zaklatása, az éjszakai létszámellenőrzés. Volt, akit nyomorékká vertek, s olyan is, akit agyonvertek. A mélyponton – 1951 őszén – a tábor sztrájkba lépett. Az ihatatlan víz, a járványveszély és a napok óta önkívületben felevő maláriás betegtársuk miatt tiltakoztak, akit a rendőrök nem engedtek orvoshoz vinni. A Kunhegyesről kivonult rendőri erősítés végül is a helyzet tárgyalásos rendezését választotta.”
A kormópusztai tábor egyike volt annak a hét tábornak, amelynek lakóit egy éjszaka rendkívül összehangolt titkos szervezésben az AVH irányításával a déli határsáv falvaiból 1950. június 23-án éjjel indítottak az első hortobágyi táborokba. Ebből a hét táborból három került Szolnok megye területére, s így a szolnoki rendőrkapitányság közvetlen felügyelete alá. Kormópuszta földrajzilag már távolabb esik a tulajdonképpeni Hortobágytól, hisz ez a tájék már a Közép-Tiszavidék területe, azonban mint politikai kategória, a korabeli belügyminisztériumi jelentésekben a később 12-re szaporodott „Hortobágyi zárt táborok” közé sorolják, ugyanúgy, mint pl. a Tiszaszentimre 9-es tábort is.
A tábor két szempontból is egyedi jellegzetességet mutat a többi táborral szemben. Létszáma a legkisebb: 271 személy, Bács-Kiskun megye településeiről. Érdekes, hogy míg a többi tábor létszámát folyamatosan féltöltötték a következő évek folyamán, addig Kormópuszta létszáma alig változott, eltekintve a táborban született néhány csecsemőtől és a viszonylag jelentős számú elhunyttól.
A szabadulás előtti összlétszám 1953 júliusában 254 fő.
A minden lakott településtől 6-8 km-re lévő, rendkívüli szigorúsággal őrzött tábor a Bánhalmi Állami Gazdasághoz tartozott, az egykori majorság két épületébe és istállójába zsúfolták a családokat, melyekhez később még toldalékot építettek, s így összefüggő, hosszanti sort alkotott. Kissé távolabb állt a rendőrőrs épülete. A majorságtól nyugatra nagy kiterjedésű rizsföldek vártak megművelésre. A táborban jelentős volt a nem magyar nemzetiségűek létszáma; a bunyevác, sokác, sváb családok a telepesek mintegy 40 %-át tették ki.
Jellemzőek voltak a Szolnok megyei táborokra a fokozottan szigorú intézkedések. Az első hónapoktól eltekintve nem volt lehetőség levelezésre és csomag fogadására. A Hajú-Bihar Megyei Rendőrfőkapitánysághoz tartozó többi táborban valamivel emberségesebben biztosították ezeket a kedvezményeknek számító, de bármikor megvonható lehetőségeket.
A hajdani kormópusztai tábornak ma már hűlt helyén csak az emlékezet s néhány régi rajz idézi fel az épületeket és jellegzetes három jegenyefát.
Azokat vitték el, akikre a közösség felnézett, példaképként tekintett
Bundula János visszaemlékezése