Tiszaszentimre község hataraban áll az egykori Návay- kastély, vele szemben az ún. Márialiget. A fák árnyékában szerény út menti kápolna áll Mária szoborral díszítve. Oldalán fekete márványlap őrzi Tiszaszentimre, Lászlómajor, Erzsébettanya zárt táborainak emlékét. Tiszaszentimre táborát is az első nagy deli határsáv menti elhurcolás idején létesítettek, főként Csongrád és Baranya megyékből elhurcolt családok idetelepítésével.
1950 június 23-án éjjel fél 3 óra körül az újjászervezett AVH irányítása alatt közigazgatási szervek bevonásával rendőrök dörömböltek a kijelölt családok ajtaján, a házakat pedig ávósok vették körül. A családfővel közölték, hogy fél órán belül köteles elhagyni a házat családjával együtt, legfeljebb annyi csomagot vihet magával, amennyit kézben elbírnak. A családok kétségbeesetten csomagoltak össze (valamennyi ruhát, tányért, ágyneműt, lábost), aztán marhavagonokba tereltek mindenkit.
Ezen a napon Csongrád megye 18 falujából 264 embert, a Baranya megyei Villány környéki 7 faluból 59 embert téptek ki környezetükből és vittek el munkatáborba.
A Csongrád megyeiek 24-én éjjel, a Baranya megyeiek csak harmadnap érkeztek a kényszerlakhelyként kijelölt tiszaszentimrei 9. számú tanyára. A tiszaszentimrei állomásra érkezőket traktorokon és szekereken szállították tovább fegyveres rendőrök és ávósok kíséretével. A tábor, amely 120 családot fogadott be egy magtárból, istállókból és melléképületekből állt. Egyetlen lakóépület volt ott, oda helyezték el a 9 tagú rendőrőrs legénységét, a parancsnok irodáját és fogdát. Az idehurcolt embereket- csecsemőtől az aggastyánig- a magtárban, a magtártér padlásán és az istállóban helyezték el. A fekhely a földre szórt szalma volt. A magtárban egy légtérben 120 ember élt, aludt, mosakodott, étkezett- ha volt mit enni.
Miután a nyári munkák dandárjában érkeztek a táborba, a rendőrök szigorított felügyelete mellett állítottak munkába mindenkit, akit egészségesnek nyilvánítottak. Reggel virradatkor az embereket megszámolt csoportokba állították, majd fegyveres őr kíséretében mentek kilométereken át a kijelölt munkaterületre dolgozni. A munkavégzés során vagy útközben „szabad” emberrel szóba állni vagy vásárolni szigorúan tilos volt. Ha valaki mégis megpróbálta és az esti motozás során az élelmet megtalálták nála, akkor a vásárolt vagy szerzett élelmiszert elkobozták, a „bűnöst” pedig fogdába zárták. Közben konyhát építettek, kondérokban főzték reggel a cikóriakávét, ebédre valami gyenge főtt ételt, leggyakrabban sárgaborsót és babot. A vacsora plantatea volt.
Vasárnaponként vályogot kellet vetni, és ebből még 1950 nyarán megépült egy új épület, ahová a magtár padlásáról télre beköltöztek az új lakók. Állandóan voltak éjszakai ellenőrzések, amikor zseblámpával végigjárták az épületeket. Volt, amikor pont éjfélkor riadót rendeltek el, mindenkinek -gyerekeknek, időseknek egyaránt- ki kellett menni az udvarra, ahol névsorolvasást tartottak. Levelet, csomagot csak a következő évben kaphattak időnként. A látogatást soha nem engedték meg. A reménykedést, hogy egyszer csak vége lesz, többnyire a csüggedés váltotta fel.
1952 május 31-én arra ébredtek, hogy a tábor közepén rengeteg ember van. Kiderült, hogy Vas megyéből hoztak 381 személyt. Napokig az udvaron voltak, majd 102 főt ott tartottak, a többieket átvitték egy új táborba, Lászlómajorba. Az újabb elhurcolást látva a szabadulás egyre távolabbinak tűnt. 1952. október 12-én a táborparancsnok kihirdette, hogy reggel csomagolás, a tábor új helyre, néhány kilométerrel arrébb Erzsébet-tanyára költözik. Vontatókon, kocsikon vitték át őket.
Az igazán nagy trauma 1953. február 5-én történt, amikor Etyekről hoztak a táborba több családot, összesen 51 főt. Nagy volt az elkeseredés közöttük is, de a már két éve ott lakók között is. Az „öreg” internáltak megpróbálták vigasztalni az újakat. Összesen 493-ra emelkedett a táborlakók száma.
A szabadulás öröme Sztálin halála után 1953 szeptemberében, októberében érte el őket. A tábor volt lakói – miután tiltott volt számukra az egykori határ menti falvakba visszaköltözni – igen nagy számban telepedtek le Szegeden, Pécsett és kezdtek új életet földönfutókként. Nincstelenekké váltak, sem ingó, sem ingatlan vagyonukat nem kapták vissza. A küzdelmes utóélet dacára is adódott lehetőség a volt sorstársaknak a találkozásra, a közös múlt felidézésére. Számos ott született vers, ott énekelt dal őrzi a tiszaszentimrei tábor emlékét