A borsósi zárt tábor mintegy 1050 lakója ugyanazt a sorsot élte meg, mint a többi táborbéli sorstársa. Néhány sajátosság azonban kiemelhető, amely csak erre a táborra volt jellemző.
A Hortobágy központjában, a főút mellett elhelyezett nagy létszámú tábor azt jelzi – amint azt Isépy Tamás avatóbeszédében mondta 1990-ben az emlékkeresztnél-, hogy a hatalom milyen magabiztos volt már ebben az 1952-es évben. Míg a többi tábor a mellékutakról leágazó földutak mentén, mélyen bent a pusztában létesült, addig a borsósi tábor lakóit közvetlenül a főút mentén álló gazdasági épületekbe telepítették. A táborlakóknak ez nem jelentett szabadabb mozgást, de szükség esetén mégis könnyebben elérhető volt orvos vagy a vasútállomás, könnyebb volt eljutni Debrecenbe a kórházba, természetesen csakis rendőri kísérettel.
A tábor létesítésének időpontja 1952. június 25. tehát időrendben ez a legutolsóként felállított zárt tábor. Bár egészen 1953. tavaszáig folytatódott a táborok féltöltése, újabb táborokat már nem állítottak fel Sztálin 1953. márciusában bekövetkezett halálának köszönhetően.
Míg a többi tábor épületeinek jelentős részét elbontották (Árkus és Kónya kivételével), -hiszen ezek a pusztában épült vályogistállók voltak-, a borsósi tábor épületei megmaradtak, így vagy úgy átalakítva. A tábor lakóit kezdetben két telephelyen helyezték el, egymásról 2 km távolságra. Az Borsós I. tábor a Kilenclyukú híd közelében, a Borsós II. pedig a Borsósi Állami Gazdaság központja körül létesült.
Az I. tábor ún. nagyhodálya korábban cséplőgépszín volt, s ennek első része – többszöri átépítés urán – ma a madárkórház és múzeum céljait szolgaija.
Pásztormúzeum utáni első jobbra térő mellékút vezet oda. Közelében áll még ma is 3-4 téglaépület, ez volt a rendőrőrs központja, itt volt a betegszoba, a kisgyerekesek háza 1953 tavaszáig. A nagyhodály 300 főnyi lakóját 1952. októberében bezsúfolták a Borsós II. táborba, majd az épületet a tél folyamán csirkekeltetővé alakították át. A mai Pásztormúzeum sohasem volt a zári tábor része (a kitelepítés évében szerelőműhelyként működött). A Csárda mellett állott egykoron a kultúrház, melyet azóta lebontottak. A kultúrház épületében helyezték el az 1953. január 6-án Kunmadarasról deportál 150 főnyi csoportot.
A Borsós II. tömegszállása – a ma is álló épület, a „nagyhodály” a 33-as út északi oldalán, a Borsósi Állami Gazdaság központjával szemben- eredetileg idénymunkások szállásának készült és négy nagy teremből állt. Ide kb. 350 főt zsúfoltak be. A nagyhodály egykori kopár udvarán- ma gondozott parkban – a Hortobágy Hotelhez tartozó étterem működik. Nyugat felől sorakozik hozzá az egykori cselédházak és azok melléképületeinek négyes sora. Ezeknek kisebb-nagyobb szobáit, kamráit téglaépítésű tyúk- és disznóóljait zsúfolásig telerakták emeletes ágyakkal az utolsó négyzetcentiméterig.
A főút túloldalán az Állami Gazdaság épületeihez tartozó patkányok járta magtárakba és omladozó nádfedelű istállókba is került a „telepesekből”. A főúttól délre, a víztározó medence melletti vizenyős talajra vályog-viskók épültek 1953. tavaszától. Ez volt a telepes falu, ahogy mi neveztük: Bánatfalva. Ma már csak hűlt helye látható.
A Borsósi I. és II. tábor legelső lakóinak nagy csoportját az 1952. június 24-ről 25-re virradóan Miskolc városában összeszedett mintegy 550 főnyi polgári család alkotta, akik a későbbiekben is egy meghatározó együttest képeztek. Rövidesen kiegészültek a Várpalotáról elhurcolt, zömében értelmiségiekből álló 31 fős csoporttal, továbbá a Besenyőtelekről, Kisköréről érkezett csoportokban jelentős számban képviselt budapesti kitelepítettekkel, akiket a gazdacsaládokkal együtt hoztak el. így a tábor lakóinak több mint 60 %-át értelmiségi, 40 %-át az ország számos megyéjéből érkező falusi gazdálkodó réteg alkotta. Ez – a többi tábortól eltérő – társadalmi összetétel a korosztályok szempontjából is meghatározó volt: a középosztály egykor magasabb pozíciót elért tagjai 1952-ben már 50-80 éves nemzedéket alkottak, felnőtt gyerekeikkel. Tehát viszonylag kisebb százalékban találjuk itt a fiatalabb középkorosztályt kisgyermekekkel.
A nehéz fizikai munkában azonban ők is helytálltak- ha kezdetben kevesebb hozzáértéssel is- hasonlóan a volt vidéki gazdálkodókhoz. A nyomorúságban a sorsközösség egy nagy családdá kovácsolta össze őket.
A táborra jellemző volt, hogy a rabsors ellenére is kultúra, mint megtartó erő hangsúlyozottan jelen volt a körülmények dacára is. A könyvet nem tiltották, csomagban is küldhettek az otthoniak. Egyes, lelkes fiatalok igyekezetéből valóságos kölcsönkönyvtár- láncolat alakult ki a téli hónapokban, amikor az Állami Gazdaság csak kevés munkát tudott adni. Sok segítséget jelentett barátaik nagylelkűsége, akik nem kis kockázatot vállalva, kintről támogattak.
Hálás szívvel emlékezünk a debreceni református kollégium teológusaira, a miskolci Mindszenti Plébánia gyűjtési akciójára és sok más segítőre. Egy-egy élelmiszer- vagy orvosságos csomag életmentő jelentőségű volt számukra.
Halottaink száma csak becsülhető: 30-40 fő között. Két nagy vérhasjárvány gyötörte meg az embereket 1952 augusztusában és 1953 januárjában, hisz a legelemibb higiéniát is alig lehetett biztosítani. A kiskorúak helyzetén enyhített valamit, hogy megfelelő kérvényezés után 1952-ben a legkisebbeket kiengedték, majd 1953- ban már a nagyobbakat is 14 éves korig.
A Borsós táboriaknak maradandó élménye marad 1952 karácsonyán az éjféli mise a nagyhodály iskolatermében. A rendőrök szemet hunytak, a sorstársak pedig a rögtönzött oltár, a „Hortobágyi Madonna” képe köré gyűlve meghatottan zengték a karácsonyi énekeket és a Himnuszt, erőt gyűjtve bizonytalan jövőjükhöz. Elkeserítő volt, amikor Vízkeresztkor újabb 150 főt hoztak Kunmadarasról.
Végül 1953 augusztusától mégis csak eljött a várt szabadulás, bár ezután sem volt könnyű a földönfutóvá vált, otthon nélküli családok küzdelmes élete.
A táborokról senkinek nem beszélhettek
Ezt a rendkívüli szépségű kopjafát az egykori borsósi zárt tábor emlékére állították 2003. szeptemberében. A kopjafa emlékmű az egykori tábor bejáratánál áll, Tiszafüred felől jövet a 33-as út baloldalán, a Kilenclyukú híd után kb. 2 km-re találjuk, az 1960-as években épült Hortobágy Hotel kerítése előtti zöld sávban. Az emlékmű tervezője és alkotója az erdélyi származású székesfehérvári művész, Sófalvi Sándor, akinek nagylelkű adománya méltó emléket állít az áldozatoknak. Az érdekes kialakítású hármas kopjafa a száműzött magyar családokat szimbolizálja.
Kégli Ferencné visszaemlékezése