Megtiltották, hogy visszatérjenek régi otthonaikba, nem telepedhetnek le egykori városaikban, falvaikban vagy a határok közelében
A Debrecentől mindössze 8 kilométerre fekvő Ebes község az ötvenes évek elején alig néhány házból álló kis település volt. A községhez tartozó szántóföldeken meghúzódó tanyák a Hajdúszoboszló és Debrecen közötti vasutvonal keleti oldalán jellegzetesen magyar településrendben, úgynevezett bokorban épültek. A földek tagosítása. illetve a kis magánbirtokok államosítása után ezeket a tanyákat lerombolták, a földekből állami gazdaságokat alakítottak ki.
1951 novemberében Zala, Vas és Somogy megyéből hurcoltak ide családokat azzal a céllal, hogy a hatalmas, összefüggő földterületet megműveljék. Az erőszakkal odatelepített emberek minden ingó és ingatlan vagyonukat hátrahagyták, a kiszemelt helyszínen istállókban, ólakban, katonai sátrakban helyezték el őket, ahol sem mosakodási, sem fűtési lehetőség nem volt. Az első szerelvényt második követte. Szeged környékéről, valamint magából a városból 1952. július 3-án éjjel hurcolták el az embereket, közel 600 főt. Az állami gazdaság már nem tudott több szálláshelyet biztosítani az időközben 1070 főre duzzadt tömegnek.
Az elhurcoltak társadalmi összetétele igen vegyes volt. A falvakból kitelepítettek javarésze földműveléssel foglalkozott, míg a városi emberek között volt katonatiszt, iparos, kereskedő, kocsmáros és értelmiségi. Volt vasutas és postás, gyermek és időskorú, tanár és diák egyaránt.
A nehéz mezőgazdasági munka mellett az élelmezés meglehetősen gyenge volt. A felnőttek mellett a 14 éven felüli gyermekeket is foglalkoztatták, vízhordást és répaegyelést bíztak rájuk. A bérezés sokszor még a napi ellátásra sem volt elegendő. A rendőrökkel őrzött területet elhagyni nem volt szabad, tilos volt a tanyák közötti kapcsolattartás. Aki a szabályokat megszegte, komoly büntetésre számíthatott: verésre, a kedvezmények (levél, csomag) elvonására.
A tanyákat az arra jellemző névvel mi magunk neveztük el, így a Pockos-tanya a rengeteg patkányáról lett híres. Kivételt képezett a Nagy Béla- tanya, amely a volt tulajdonosáról kapta a nevét, és amelyben a rendőrőrs működött. Születtek gyermekek és meghaltak emberek.
Volt aki öngyilkos lett, volt, aki szökéssel próbálkozott. Ez utóbbi azonban soha nem sikerült, mert mindig visszahozták őket.
Az 1953. évi amnesztia-rendelet kapcsán feloszlatták a táborhelyeket és a földdel tették egyenlővé. Ezért ma már semmi sem található a barakkokból és a lakóhelyül szolgáló istállókból.
A rendszerváltás után a volt ebesi – köztük néhány külföldre menekült – sorstársak kezdeményezésére egy nagyon szép emlékkövet állítottak fel a falu református templomának kertjében, emléket állítva mindazoknak, akiktől az önkényuralom elvette szabadságukat, a jövőjüket, egyesektől az életüket is. Az emlékművön mindig van friss virág, annak jeleként, hogy a volt kényszermunkások és leszármazottaik nem felejtik el az ott töltött idő szenvedéseit.
Ács Józsefné visszaemlékezése
