Magyar Gulag
Borzas-tanya gazdasági épületei még a háború előtti időkben épültek Nagyiván községtől keletre, terméketlen őspusztával körülvéve, közelében vadmadár élőhelyekkel a mocsár- és tóvilágban. A borzasi zárt tábor első nagy csoportját a déli határsávból összegyűjtött családok képezték, zömében Baranya megyeiek. Az elhurcolás első nagy hullám 1950. június 23-án csapott le a falvak lakóira. Volt közöttük több kuláknak minősített falusi gazda, egy orvos, plébános, egykori rendőrkapitány, sőt néhány görög szabadságharcos is, akiket hazájukból kommunista elveik miatt, Budapesttől pedig véleménynyilvánításuk következményeként hurcoltak el Borzasra.
A marhavagonokból Hortobágy-Halastó állomáson raktak ki az első csoportot. A magukkal hozott állatokat (szarvasmarha, ló) és mezőgazdasági eszközöket nem engedték kipakolni, a szerelvény tovább vitte azokat ismeretlen helyre. A személyes holmikat egy halomba dobálták föl a vontatókra, a családokat pedig gyalog hajtották a rendőrök ismeretlen új otthonuk felé. Az öregek és a magatehetetlen gyermekek a vontatókra kerültek fel, úgy vitték a holmik tetején őket utánuk.
A megérkezéskor Borzason egyetlen 100 férőhelyes fabarakk volt emeletes ágyakkal. S mivel 90 család, több mint 200 fő érkezett, így alvóhely nem jutott mindenkinek Ezért előbb a deszkaágyakat akarták kidobatni velük, de hamar rájöttek, hogy így még kevesebb embert tudnának idezárni. Ezért a 20 méterrel odébb lévő nádfedeles, padlás nélküli, tehát igen szellős hodályból kihajtották a szürke marhát, hogy az istállóba embereket szállásolhassanak. A trágyát velük hordanák ki, főleg kézzel, mert vasvilla csak 6-8 db volt összesen. Ez lett az új „otthon”.
Várták már itt a munkaerőt – de csak a férfiakat – mezőgazdasági munkára. Arra még az ittlévők sem gondoltak, hogy apró csecsemők, nők, öregek és betegek is jönnek.
Voltak a gyerekek között olyanok is, akik nyaraltak egy ismerősnél, azokkal hozták ide őket, s később sem adták ki szülőknek. A borzasi táborba főleg baranyaiak kerültek a déli határsávból családostól, 46 községből. Majd egy hét múlva a hatvani csonka családokból egy csoportot hoztak ide. A következő év november 13-án 28 Somogy megyei családdal bővült a tábor lakossága, majd öt soproni család követte őket. Érkezésük másnapján már kihajtották a tábor minden lakóját dolgozni. Ez alól csak a csecsemők képeztek kivételt.
Az első héten az élelmezésről mindenkinek magának kellett gondoskodnia. Az asszonyok lyukszerű gödröket ástak a földbe, fölé helyezték el lábasaikat és száraz marhatrágyával, kóróval – amit a 6-10 éves gyerekek gyűjtöttek össze – tüzet raktak alá, úgy főztek, ha a rendőrök éppen nem rúgták szét csizmával kezdetleges főzőhelyüket.
Míg a férfiak a földeken dolgoztak aratást, fűkaszálást, kapálást végezve, a rendőrök a holmikat átmotozva minden élelmüket elkobozták. Ebből valósult meg a „közös élelmezés”, amelyért mindenkinek 6 forintot kellett befizetnie. A továbbiakban egy önellátó tábori konyhát kellett megszervezni, az élelmezés árát levonták a keresetből.
A munkásokat 6 órakor hajtották ki a mezőre, de 8-10 kilométert kellett gyalogolni a munkahelyre, este pedig vissza. A férfiakat főleg a vizes rizsföldeken, a nőket a kapálásban dolgoztatták. A fényképezőgépeket, a műszaki dolgokat, minden iratukat elvették. A rokonoktól kapott csomagot, levelet eleinte elvették, de egy év után mégis szétosztották, mert féltek a lázadástól. A hazai csomagok nélkül az emberek egészségileg teljesen leromlottak volna. Látogatót csak egy év múltán fogadhattak.
A szülő asszonyokat a debreceni „DEMKE” szülőotthonba vitték, ott jó szándékkal próbálták őket hetekig bent tartani, hogy ezzel is segítsék a kismamákat. A ledolgozott napok után 3 forintos bélyeget ragasztottak a tb-lapokra. Akinek ezt Cs. brigádvezető nem tette meg, mert pénzüket elsikkasztotta, azt nem fogadták be gyógykezelésre. Ebben a táborban az egészségügyi helyzet különösen rossz volt, mivel orvos nem volt elérhető közelségben. Orvosi rendelésre csak egy év múltán nyílt lehetőség havonta 2-3 alkalommal. Két Siklósról elhurcolt kitelepített ezen annyira felháborodott, hogy feljelentést tett a debreceni rendőrkapitányságon. Miután ezt a rendőrök megtudták, mindkettőt gumibottal nagyon megverték.
Borzastanyáról a tábort Mihályhalmára költöztettek át 1951 őszétől 1952 tavaszáig. Ez Borzastól keletre, Nádudvar irányában található. Az átköltöztetés egyik oka a szovjet gyakorló repülőtér közelsége volt, hisz a lövedékek a tábor környékén dolgozók testi épséget is veszélyeztették. A magtárépület áll már csak a hajdani tábor épületeiből.
Vörös István visszaemlékezése