Árkushoz hasonlóan mélyen bent a pusztában, a ma is vigasztalanul sivár helyszínre 1950. június 24-én érkeztek az első táborlakók. Három épület állt ekkor rendelkezésre: egy 120 személyes német katonai barakk, egy kb. 1000 juh befogadására alkalmas hodály (ez ma is áll, a képen ez látható) és két kétszobás korabeli típusú ház a különleges őrség számára. A barakk a tábor része volt, ez ma már nem látható.
Ha a kopjafával szembe fordulunk, a képen látható rendőrségi épülettől jobbra kb. 100 m-re állt a tábor, amely 1951-re már két barakkból, két egyenként J20 személyes vályogépületből, és egy konyha- és raktárépületből állt, amely egy U alakú rendszert alkotott középén a kúttal, a végén a latrinával.
A tábor lakóinak zömét az első nagy csoporttal a déli határsáv falvaiból hurcolták ide. Néhány nappal utánuk érkeztek a Hatvanból elhurcolt csonka családok. Hatvanban a ferences szerzetesek elhurcolása kapcsán provokált tüntetés után csaptak le a vasutas családokra. A hatvani asszonyoknak hatványozottan nehéz sors jutott osztályrészül. A családfőket már előzetesen elhurcoltak Recskre, így az asszonyoknak segítség nélkül kellett megküzdeniük kisgyermekeik, öregjeik létfenntartásáért, miközben az apák sorsa ismeretlen volt. Ennek a hatvani elhurcolásnak az emlékére készült a kónyai kopjafa felirata, egy Recskről szállított tölgyfából.
Ezután a tábor létszáma lényegesen nem változott, összetételéről ezt olvashatjuk a jelentésben: az összes létszám 482 fő, ebből munkaképes férfi 167 fő, munkaképes nő 147 fő, munkaképtelen férfi 14 fő, munkaképtelen nő 40 fő, 16 éven aluli gyermek 114 fő.
A tábor életét Lukács József Csonka-délibáb című dokumentumregényéből vett részlettel jellemezzük:
„Családonként rendezett alakzatba állítottak bennünket, megszámoltak, felírták neveinket, s minden személyes iratot igazoló okmányt elvettek tőlünk. A létszám megállapítást az elkövetkezendő 3 évben 2 hetente megismételték. 1950. 07. 09. Megérkezésünk után két héttel egy hirtelen jött vihar belekapaszkodott a ponyvákba, s mint egy gyufás skatulyát felemelte a pajtát, és egy szempillantás alatt feldöntötte, zuhogni kezdett az eső. Csak az öregek és mi, gyerekek voltunk otthon. Felkaptuk csomagjainkat és behurcolkodtunk a hodályba. A trágyát már kihordták belőle, sőt az alját lekenték klórmésszel is. A falak kimeszelésére már nem volt idő.”
A mai Kónya-tanya (Árkushoz hasonlóan) megmaradt, kopott juhhodályával híven őrzi a korabeli látvány nyomasztó hangulatát, felidézve az egykori magyar GULAG képét.
...embertelen körülmények…
Báló Lajosné Lukács Mária visszaemlékezése